Hétköznapok

és csodák      

  - film Szerb Antal emlékére -     

írta: Kovács Béla                                                                                                 

 A szemüveges, kicsit kétbalkezes bölcsész, Bátky János, aki mindig kifelé nyitotta a befelé nyíló ajtókat, munkaszolgálatosként, ásóval a kezében halt meg. Szerb Antal 1944 decemberében, társainak  -  a munkatáborban  -  még Shakespeare-ről és József Attiláról beszélt. Javíthatatlanul. Pedig már mögötte volt Palló Imre parlamenti interpellációja, mely szerint a helyzet „megérett arra, hogy a politikai testületben is megbélyegezzék. (Paukovics József képviselő közbekiabál: Máglyára tegyük!) E könyv címe: Magyar irodalomtörténet. Írója Szerb Antal, kikeresztelkedett zsidó.” Ő, akitől azután nemzedékek tanultak meg hinni az irracionálisban, a praktikum elutasításában, az „öncélú”, az aprópénzre nem váltható tudás szépségében, az álom és a valóság átjárhatóságában, - ő szembesült egy olyan „valósággal”, mellyel nem tudott mit kezdeni. A holdvilágot bámuló utas, Mihály, a felnőni képtelen örök kamasz Balfról, a táborból írja haza: küldjetek takarót, pokrócot, zseblámpát, kockacukrot, harisnyát… mert ő úgy tudta, hogy „amíg az ember él, még mindig történhetik valami”… S Lancelot ? Akiből a varázsló merő jóindulatból, éjszaka, álmában kioperálta a szenvedős-sóhajtozós reménytelen szerelmet, de a lovag képtelen volt fájdalma nélkül élni s visszakövetelte a szerelmet, a reménytelent…És a többiek, a megíratlanok, a pirandelloi hat szerep, akik már végérvényes kilátástalansággal keresik szerzőjüket?

Gubbio, az Utas és holdvilág Gubbioja.

Vonatfahrt, a narrátor hangja: „Gubbióba keskenyvágányú motorvonaton kell menni, amely Fossato di Vico és Arezzo közt közlekedik. Az út a kis távolság dacára igen hosszadalmas, meleg is volt, és Mihály nagyon fáradt volt, mire megérkezett. De a város, amint az állomásról felfelé menet rövidesen elébe tűnt, mindjárt az első pillanatban megragadta.

 Egy óriási, kopár, olasz stílusú hegy oldalában húzódik meg, mintegy rémülten, felfelé menekvés közben leroskadva, a város. Amint az ember ránéz, nincs egy háza sem, ami nem volna sok száz éves.

 Az összevissza kanyargó utcák közt középen feltornyosodik egy hihetetlenül magas épület, amiről nem érteni meg, kik és miért építették ennek az istenhátamögötti helynek a közepére. Irdatlan és búskomor középkori Felhőkarcoló. Ez a Palazzo dei Consoli, innen igazgatták a konzulok a kis gubbiói városköztársaságot, a XV. századig, amikor a város az urbinói hercegek, a Montefeltrék birtokába került. A város fölött pedig, a Monte Inginónak majdnem az ormán, egy óriási kiterjedésű fehér épülettömb, Sant Ubaldo kolostora.”

Gubbiói városképek. A halottak kapuja a régi gubbioi házakon.

Narrátor: „Gubbióban ezeknek a középkori házaknak két kapujuk van. Egy rendes kapu az élők számára és mellette egy másik, keskenyebb, a halottaknak. Ezt a kaput csak akkor bontják ki, mikor a koporsót kiviszik a házból.  Azután megint befalazzák, hogy a halott ne jöhessen vissza. Mert úgy tudják, hogy a halott csak ott jöhet vissza, ahol kiment. A kapu nincs egy szinten az utcával, hanem mintegy egy méterrel magasabban, hogy ki tudják adni a koporsót az utcán állóknak.”

Szörényi László gondolatmenetében az alábbi témák mintegy operanyitány-szerűen bukkannak fel, a film folyamán kerülnek igazán kifejtésre.

A kapu, amely a múltba, a lehetetlenbe, a kamaszkorba, a misztikumba s egyben a történelembe, a fénnyel teli reneszánszba, a Kultúrába vezet.

Kapuk Szerb Antal műveiben  –  A szörnyeteg közeledése. A király belép a szörnyeteg szájának kapuján. Az ajtók az öreg Pendragon várban. Nyitott és csukott ajtók. Zárak. Bátky János figurája, aki „a fölösleges tudományok doktoraként” foglalkozott a középkori angol lakatosmesterséggel is. A rejtelmes házikó a Pendragon-legenda végén, a hegytetőn, a házikó, amelynek nincs ajtaja. Kapu a „Hétköznapok és csodák” között.

A halottak kapuja. A balfi munkatábor helyén Szörényi László Szerb Antal haláláról beszél: A sáncon halt meg, 1945. január 27-én, ásójára támaszkodva, mert már állni sem tudott. Úgy hírlik, hogy szilveszterkor társainak Shakespeare-ről és József Attiláról beszélt. Olyanok pusztították el, akik – biztosra vehető – egyetlen sorát sem ismerték. „Maga a munkatábor – írja Szerb Antal 1944 augusztusában – direkt kellemes hely, csak Radnóti Miklós két erénye, a hűség és a félelem teszi oly nehézzé ezeket a napokat.”

 Szörényi László a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában Szerb Antal kéziratai között lapozgat: Sz. A. feleségéhez írott levelei hűen tükrözik azt a drámai folyamatot, amely Szép Ernő Emberszag c. munkaszolgálatos naplójához hasonlóan már-már bosszantó emberségétől, az üde iróniától a vakhit hangjain át a teljes kétségbeesésig tart. Utolsó leveleinek egyikében a szinte őrületig fokozódó önvád szavaival saját „hülyeségét” okolja azért, hogy a megmentésére szőtt tervek kudarcba fulladtak. A balfi munkatábor légkörében Olaszországba vágyik, s azokra az örömökre, amelyeket „ez az oly vékony hajszálon függő élet nyújthat.” Narrátor hangja: „Mihály most volt először Olaszországban, harminchat éves korában, a nászútján. Hosszúra nyúlt vándorévei alatt mindenfelé megfordult, Angliában és Franciaországban éveket töltött, de Olaszországot mindig elkerülte, úgy érezte, még nincs itt az ideje, még nem készült fel rá. Olaszországot is a felnőtt dolgok közé tette el, mint az ivadékok nemzését, titokban félt is tőle, félt, mint az erős napsütéstől, a virágok szagától és a nagyon szép nőktől.”

Archív felvételek a korból, zsidó munkaszolgálatosok, táborok. Alatta hallatszik a narrátor fojtott hangja, a gubbiói farkas történetének részletét mondja a Jókai-kódexből.

„Végül is elérkeztünk az olyan fordításhoz, amely önállóan áll, az első magyar könyvhöz. Ez a Szent Ferenc-legenda, melyet a Jókai-kódex tartalmaz. Magyar nyelvű eredetijét talán 138O körül írták, a ránk maradt másolat a XV. század első negyedéből való. Szent Ferencnek, a középkor legvonzóbb egyéniségének átütő ereje keresztülhatolt a sáncokon,  melyet a magyar elitet az írás- és nyelvtudatlan néptől elválasztották. A népnek is meg kellett ismernie Krisztus szegénykéjének életét és csodáit, hiszen Szent Ferenc is egyszerű lélek volt, és életének mágiájával az egyszerű lelkek útját egyengette Istenhez.” (Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet)

Szörényi László az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárában, előtte a Jókai-kódex – Szerb Antal magyar irodalomtörténetének keletkezéséről beszél. Idézetek az Erdélyi Helikon pályázatára beérkezett művekről írt értékelésekből: „Invitis nubibus” jelige. Nem olyan nyugtalanul új, mint az előbbi, de jóval bölcsebb és jelentősebb. Vázlata… jobb valamennyi pályázóénál, legmagasabb szempontok betartása mellett valódi váz, melyre építeni lehet tárgyi erőszak nélkül… egészében nincs különb a pályázók között… és kezén el nem változik az író, akit fel kell mutatni az egész magyarság előtt. A pályadíjat az Invitis nubibus-nak ajánlom.” (Molter Károly, Marosvásárhely, 1931. augusztus 18-án) „Invitis nubibus. Terjedelmesen kidolgozott, bevezetést ad… Határozott, szerencsés, szükséges és termékeny gondolata a pályázónak a szociális elv szerinti korfelosztás is ... Az Ady-fejezeteket megelőző korjellemzés kitűnő…” (Makkai Sándor, 1931. szeptember 15.) „… az Invitis nubibus jeligéjű mű kivált a múlt irodalmára vonatkozólag hoz új szempontokat, s irodalmunk jelenségeinek új csoportosításával kísérletezik, mindig gondolatébresztően, még ahol nem is teljesen győz meg. Ez a mű inkább intuitív, mint tudós hajlamú szerzőre vall, akinek mindazonáltal tudományos képzettsége és esztétikai műveltsége is kellő szinten áll. Előadása rokonszenvesen egyszerű, s a nagyobb közönség számára is élvezhető, sok lendület és közvetlenség van benne…” (Babits Mihály, 1932)

Marosvécsen Szörényi László az Erdélyi Helikonról, a pályázatáról, a könyv fogadtatásáról beszél. Az Erdélyi Helikon az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában Kolozsvárott 1928 és 1944 között megjelenő irodalmi és kritikai folyóirat, főszerkesztője Bánffy Miklós, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Lakatos Imre, majd Kós Károly.A két világháború közötti romániai magyar irodalom fő orgánuma. Szabadelvű, humanista programját Áprily Lajos már a beköszöntőben megfogalmazta: „Erdélyisége világ-figyelő tető, nem szemhatár-szűkítő provincializmus. Maga: szélesen gyűjtő Maros-vize találkozást kereső patakjainknak.” Makkai Sándor írja a megjelenő könyv előszavában: „193O június havában tűzte ki az Erdélyi Helikon, marosvécsi összejövetelén, ismeretes pályázatát… A pályamunkák megbírálására felkért bizottság 1932 augusztusában, az Erdélyi Helikon Marosvécsi összejövetelén tette meg jelentését a pályázat eredményéről, s egyhangúlag úgy találta, hogy a beérkezett tizenegy pályamű közül, melyek az egész munka tervezetét, bevezetését és kijelölt fejezeteit foglalták magukban, a feltételeknek legteljesebben az „invitis nubibus” jeligéjű mű felelt meg.”

Színész, korabeli enteriőrben: „Üdvözöljük az olvasót, tiszteletteljesen és csendes örömmel. Olyan időket élünk, mint amilyen a magyar irodalom heroikus kora, Kazinczy és Kölcsey napjai voltak: a belső parancsra érdeklődők úgy megfogyatkoztak, hogy ma a magyar írás sorsával foglalkozni újra nemzeti tett. Elvekben és intézményekben tartjuk a közösséget a magyar szellem múltjával, de lélekben és valóságban nagyjaink köztünk nem elevenek…Minálunk az irodalom története, a szellem folytonosságának az ápolása fáradt és fárasztó tanárok szürke rutinmunkája lett.

 Irodalmunk történetével foglalkozni, mint Kazinczy és Kölcsey korában, ma újra a kulturális lojalitás kérdése. Az idegenbe szakadt magyarok ezzel tanúsítják, hogy hűek maradtak a szellemhez. A közös kultúra, a közösen átélt emberi értékek tarthatják csak össze a sokfelé szétszórt magyart. Magyarnak lenni ma nem állami hovatartozást jelent, hanem az érzésnek és gondolatnak egy specifikus módját, ami ezer év értékeiből szűrődött le: kultúrát. Minden történetírás, minden szellemtudományi munka legfőbb célja ma kulturális lojalitásra nevelni. Amíg kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz vagyunk hűek. Azért: üdvözöljük az olvasót.”

A jelenet, mint a következő, Szerb Antalt megjelenítő képek archív film-szerűek, kicsit elmosódottak, karcosak, a szereplő mozgásában is van valami szaggatottság.

 A következő képsor valódi dokumentum, 1942 őszének Magyarországa, archív képek a parlamentről, a képviselőkről, a kormányról, alatta narrátor szöveg:

1942 őszén Palló Imre, a jobboldali Nemzeti Front országgyűlési képviselője, interpellációt jegyzett be a „vallás- és közoktatásügyi miniszter úrhoz” (Szinyei Merse Jenőhöz) Szerb Antal értékromboló irodalomtörténete tárgyában. „Tisztelt Ház! Nehéz könyvről bírálatot mondani, különösen egy politikai testületben tudományos munkáról bírálatot mondani akkor, amikor azt a könyvet igen kevesen ismerik. Minden könyvbírálatnak alapja kell, hogy legyen, hogy a könyvet alaposan ismerik…Mégis megteszem ezt azért, mert a kezemben lévő könyv a magyar szellem, a magyar irodalom nagyságai ellen, az örök magyar szellemi értékeken rombolást követ el, és ez ellen az értékrombolás ellen minden pedagógusnak, minden magyar embernek tiltakoznia kell, mert ez a könyv, ez az irodalomtörténet egészen gyanús törekvések melegágya és megérett arra, hogy a politikai testületben is megbélyegezzék (Piukovics József közbeszól: Máglyára tegyük!) E könyv címe: Magyar irodalomtörténet. Írója Szerb Antal, kikeresztelkedett zsidó. (Baky László bekiabál: Égessük el a könyvet!)… Idő hiánya miatt nem tudok foglalkozni ma ennek az irodalomtörténetnek egyéb megdöbbentő adataival, egyedül Petőfiről szeretnék néhány mondatot bemutatni…Többek között a következőket írja: „A közvetlen kifejezésre azután rávezette Petőfit társadalmi helyzete és költői alkotásmódjának sajátossága. Petőfi irodalmi szegénylegény volt a nemesi Magyarországon…(Nagy zaj a szélső balon) …szívében daccal és forradalmi szándékkal tele.” Szóval Petőfi forradalmisága nem határtalan szabadságszeretetéből fakadt, hanem abból, hogy mint irodalmi szegénylegény, dacolt a nemesi Magyarországgal. (Nagy László közbeszól: Ki adta ezt ki? Koltai József közbeszól: Ilyen meg tud jelenni! – Zaj a szélső balon.) Révai. (Rajniss Ferenc közbeszól: Révai adta ki? Nahát!) Tisztelt Ház! Megáll az ember esze. Csak beteg lelkületű és beteg fizikumú emberek írhatnak így…(Rajniss Ferenc közbekiabál: A zsidót nem eléggé izgatja, amit írt!)…Kérdezem, hajlandó-e a miniszter úr a magyar irodalom és tudomány értékromboló  műveit és művelőit a magyar szellemi kultúrközösségből kiközösíteni és ezeket a műveket, amelyeket, mint ahogyan hallottam, iskolai könyvtárak számára megvették, onnan kivonni és máglyán elégetni. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a bal- és szélsőbalon. Szónokot számosan üdvözlik.) (Országgyűlés képviselőházának naplója, 1942, 479-481.old.)

Szörényi László az Országgyűlési Könyvtárban történész szakértő közreműködésével számol be az interpelláció hatásáról, az írástudók helyzetéről. „Megint olvastunk egy felettébb érdekes interpallóciát. A hallatlan bátorságú honatyafi képzőművészeti és őstörténeti kiruccanásai után most az irodalomtudomány területén kalandozik, s nem kevesebbet kíván a kultuszminiszter úrtól, mint azt, hogy Szerb Antal erdélyi-helikoni pályanyertes kitűnő irodalomtörténetét… máglyán égettesse el. – Önkéntelenül Berzsenyi verse jut eszünkbe. A vandal bölcsességről:

                                                A vandaloknak ferde bölcsessége

                                                Ismét divatba jő s csudáltatik,

                                                ----------------------------------------

                                                Égetni kell hát minden könyveket,

                                                Égetni mindazt, aki gondol és lát!”

(Kunszery Gyula: Korszerű jegyzetek, Magyar Nemzet, 1942. december 11.)

Szerb Antal könyvének meghurcoltatását Kunszery Gyula korabeli cikke összegzi, melyet a cenzúra betiltott. A tiltás dátuma 1943. február 23. a bélyegző szövege: „Nem engedélyezem! Nem sokszorosítható!” (A betiltott cikk hasáblevonata a PIM kézirattárában van.) „Az interpellációnak súlyos következménye lett. 1943 januárjában újult erővel megindultak a jobboldali sajtótámadások Szerb műve ellen, s nemsokára kijött egy kultuszminiszteri rendelet, amelyben a miniszter valóban intézkedett Szerb Antal inkriminált könyvének az iskolai könyvtárakból való kivonásáról. A rendelet nyomtatásban nem jelent meg a közoktatásügyi minisztérium Hivatalos Közlönyében (úgy látszik, az ügyet „bizalmasan” kezelték)…” A szégyenletes hajsza záró akkordja a Palló-féle interpellációra adott miniszteri válasz, amely már csak a könyv kitiltásának tényét regisztrálja. Felolvasására szokatlanul későn került sor, az országgyűlés 1943. október 22-i 331. ülésén. „Szerb Antalt az a törekvése, hogy elsősorban mindig valami újat akar mondani, sokszor helytelen megállapításokra és egyoldalú szellemeskedésre indította. Ennek folytán könyve valóban alkalmas arra, hogy a felületes vagy nem eléggé képzett olvasót megtévessze. E meggondolások alapján máris intézkedtem Szerb Antal irodalomtörténetének a vallás- és közoktatásügyi minisztérium fennhatósága alá tartozó mindazon könyvt5árakból való kivonása iránt, amely könyvtáraknak megfelelő kritikával nem rendelkező olvasóközönségét ez a mű félrevezetné.

 Kérem a tisztelt Képviselőházat, hogy válaszomat tudomásul venni szíveskedjék.” (Országgyűlés képviselőházának naplója, 1943. 114. old.)

S Szerb Antalt ebben az évben hívják be először munkaszolgálatra.

Szörényi László a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában, újra Szerb Antal feleségéhez a munkaszolgálatból írott leveleiből idéz. Amíg hisz a túlélésben, igyekszik irodalmi formában megélni előbb nélkülözéseit, majd szenvedéseit. Szonettet idéz feleségéhez Orpheus alvilágjárásáról, aki „ment zúgó száz tárnákon át”, a „pusztulás nagy leckéjét tanulva”. Hirtelen eleven erővel tör rá a normális élet utáni vágy, és azt írja, ha kikerül a táborból, semmi nem érdekli többé, csak az a pénz, „melyen Olaszországba utazhatunk”…

Velence. A Lidón Szörényi László Szerb Antal 1941-ben álnéven megjelent regényéről, a VII. Olivérről beszél: Nem véletlen, hogy a kis elképzelt ország, Alturia elképzelt királya, VII. Olivér a másik elképzelt országgal, Norlandiával szembeni konfliktusát, saját királyságával való összes baját itt Velencében, a Lídón oldja meg egy bölcs, ugyanakkor rejtőjenői humorú, bűbájos kisregény lapjain. A könyv elképzelt és valóságos helyszíneiben ugyancsak a „hétköznapok és csodák”, az áttekinthető történelmi múlt és a bizonytalan, kiszámíthatatlan jelen, az álom és valóság kettőssége lappang. A kettősség feszültségét Szerb Antal az abszurdig fokozza: kétségtelen tény, hogy VII. Olivér király Velencében szélhámoskodásból igyekszik megélni, de legnagyobb szélhámossága éppen abban áll, hogy önmagát kell eljátszania, inkognitóban… Arc és álarc. Velence. A Karnevál városa. Szerb Antal a Világirodalom történetében, ugyanebben az évben, 1941-ben a kortárs olasz irodalomról írja: „Pirandello IV. Henrikjében egy úr egy álarcos felvonulás közben, amelyben IV. Henriknek öltözött, leesett lováról, megsérült a fején és ekkor az idő megállt számára, ettől kezdve mindig IV. Henriknek tudja magát. Később meggyógyul, de továbbra is kitart szerepe mellett: mert ez biztosabb, komolyabb, mintha ismét bevetné magát a folyton változó életbe, és egyre cserélgetné személyiségeit, mint a többiek. Neki igenis van személyisége, csak neki, az őrültnek: a többiek csak szerepeket játszanak, levetik megunt maszkjukat és újat vesznek fel… Pirandello Hat szerepe…nem más, mint…állandó megbontása a művészi illúziónak, játék és filozófia az illúzió és a valóság viszonyáról.” Akár szellemi önarckép is lehetne a Pirandello portré, hiszen Szerb Antal prózájának legjava pontosan az illúzió és a valóság „átjárhatóságával”, határvonalainak viszonylagosságával foglalkozik. Az igazi VII. Olivér király azt az illúziót kelti, hogy ő az igazi VII. Olivér király, akinek az igazi szélhámos Saint Germain gróf magyarázza el, mit jelent valódi királynak lenni. Szerb Antal azt az illúziót kelti, mintha a könyvet  A. H. Redcliff angol szerző írta volna, - még a fiktív „eredeti címet” is megadja: The Sea Sergent  -  s ő csak fordítója a kötetnek.

S az Utas és holdvilág? Az Utas és holdvilág második mondatában ott van Velence.

Velencei képek, alatta hangban narrátor: „A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal…” Szörényi László: S kezdődik a pokolraszállás, a menekülés. Újra a nagy ellentétek, hiszen a pokolraszállást a paradicsomi múlt, az Ulpius-ház emléke jelenti, illetve a visszatérés kísérlete, a visszatérésé, amely a halálba vezet, Ulpius Tamás halálába, a „végső extázisba”, amelyről viszont a főhős Mihály lekésett, hiszen „Tamás halála csak Tamást illeti Meg, mindenki keresse a saját halálát...” Az Ulpius-ház emléke a melegség, az őszinteség, a játék, az egymáshoz tartozás, ugyanakkor a „lázadás a tények zsarnoksága ellen” kelta magatartása, a zord apa a romlottság, a hidegség, a hazugság s mégis „hatalom” a felnőttek világában, hiszen egyrészt múzeumigazgató, másrészt apai hatalmával visszaélve kényszerítené lányát házasságba – s végül is ez bomlasztja szét a „gyermeki” idillt, s vezet el Tamás öngyilkosságához. S jön az álomtalan felnőttség, a megalkuvások sorozata. Gubbio, Szent Ubaldo kolostora. Itt találja meg Mihály Ervint, barátját és társát az Ulpius-ház játékaiban, szerzetesként. A szerzetesi életformája nem csak vallásának előírt aszkézisa, hanem a lázadásnak, a kor felnőttsége elutasításának egy sajátos formája. Ervin Rómába küldi Mihályt.

Róma, Magyar Akadémia. Szörényi László és Csorba László beszélgetése. Szerb Antal halál-gondolata hatalmas, önmagába visszatérő kör: a gyermeki tudatlanság őszintesége, a kamaszkor devianciája a meghalás végső extázisát keresi, a felnőtt vallástörténész Waldheim Rudi mindezt tudománnyá asszimilálja, miközben a felnőttek világához képest fordított életet él, deviáns.

Portré és önarckép. London, illetve wales-i tájak, a Pendragon-legenda helyszínei. Bátky János alakja a Pendragon-legendában és a novellákban. Szörényi: Babits vágyott detektívregényt írni, Szerb Antal megírta. A Pendragon középkori kísértethistória, mely egy esszétémából, a Rózsakereszt alaptörténetéből XX. századi krimivé reinkarnálódik Bátky János, bölcsészdoktor, a fölösleges tudományok doktora, aki valamikor foglalkozott középkori angol lakatosmesterséggel is, életre kelti a legendát. Valóban, az embernek az az érzése, hogy ha Bátky nem ismerné a legendát, az képtelen volna valósággá válni, annyira idegen a mai világtól, a XX. századtól. Megint a valóság és az illúzió összefüggésének, egymásba lüktetésének problémájával találjuk szembe magunkat. Bátky nem a racionalizmus jegyében utasítja el a legenda életre kelésének lehetőségét, hanem ugyanaz a „sznobizmus” tiltakozik benne ellene, mint ami Cynthiához, a „várkisasszonyhoz” fűződő szerelmét tiltakozna házasságra váltani. „Cynthiát nem vehetem feleségül. A saját sznobizmusom tiltakozott az ellen a gondolat ellen, hogy egy lány, aki Shakespeare és Milton korával rokonságban van, egy ilyen polgári senkinek az „élettársa” legyen, amilyen én vagyok.” A kor alkalmatlan arra, hogy benne legendák szülessenek, vagy keljenek új életre, a kor már csak arra alkalmas, hogy öreg legendák köntösébe bújva szedje áldozatait az anyagi érdek.

Vonatfahrt, alatta narrátor hangja: „… Mihály kibámult az ablakon, a hold fényében próbálta kivenni a toszkán hegyek körvonalait. Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”

Aranylakodalom

- Dokumentumfilm -

Tervezett hossza: 52 perc

 1956-ról – hála néhány történésznek, dokumentumfilmesnek, s legfőképpen a visszaemlékezőknek – nehéz ma újat mondani. Tudomásom szerint azonban a forradalom történetét még senki nem vizsgálta a férfi és nő kapcsolatának, a szerelem, a házasság, vagy talán az éppen a forradalom alatt született vonzalmak tükrében. (Ez a tématerv jóval a Szabadság, szerelem c. játékfilm előtt, 2005-ben íródott!)

G. S. számára így kezdődött a forradalom: „Egy csodaszép kislánnyal randevúztam valahol a Körúton október huszonharmadika késő délutánján. Séta közben a Kilián laktanyával szemben lévő házakon egy kis, kokárdával díszített, sokszorosított plakátra lettem figyelmes. Végigolvastam, és rögtön az 1848-as márciusi forradalom jutott eszembe. Azt mondtam a kislánynak: - Anikóm, ha kitör a forradalom, akkor nekem is ott a helyem. – Azután elbúcsúztunk…”

D. G. szerelmét veszítette el ’56-ban: „ – Egész Budapest tudta, hogy az élettársam. Ezt a Corvin közben is tudták, hát úgy vigyáztak rá, mint a szemük fényére. Huszonnyolcadikán egy Kovács nevezetű ávós, beépített ember, fejbe lőtte hátulról. Ma ott van az emléktáblája a Corvin mozi falán...”

B. L. október 23-án este 7 óra körül, a Rádió ostroma alatt ismerkedett meg „élete nagy szerelmével”, majd drámaian romantikus körülmények között találkoztak újra, november 5-én, az Üllői úton, egy rommá lőtt bérház pincéjében.

            <