Dokumentum-, portré- és ismeretterjesztő filmek, video-önéletrajz készítése

A magyar tévén a kezdetektől folyik tanítás. A dolog azonban mindmáig kísérleti stádiumban van, eddig csak véletlenül sikerült valami maradandót létrehozni, ha egyáltalán sikerült. A televíziós ismeretterjesztésnek már egész kultúrája létezik, iskolái, szakmai normái, külön csatornái, a televíziós iskola viszont, pedig rokon az ismeretterjesztéssel, mégsem megy.

A tévé, amit lehet reggeltől estig nézni, ahonnan úgy kell elráncigálni a gyerekeinket, ami csupa kép, változatosság és izgalom, aminek a lehetőségei egy mindennapi tanórához képest ezerszeresek, ahol egyetlen órára akár napokig lehet készülni, meg lehet ismételni az elrontott kísérletet, minden eszköz rendelkezésre áll, mégis, a tévés tanóránál nincs unalmasabb műfaj ezen a világon. A gyerekek tanításához élet kell, személyesség, lélek, ám a pedagógiai elevenség nagyon érzékeny valami, amit a kamera, a rendezés, a forgatókönyv, a díszletezés, a smink, a belámpázás nyomtalanul eltüntet.

A tévés pedagógiának nincs tehát saját története, mert mindig csak valami csinált dolog volt, akárki akárhogy elkezdhette vagy folytathatta. Kívülről irányítva, divatok szerint volt hol ilyen, hol olyan, hogy legalább kinézzen valahogy. Mostanában például hihetetlenül fiatalos. A tanárnak és a diákoknak is huncutul csillog a szeme, amikor a műsor elkezdődik, van is adás közben móka, kacagás, trükk. És aztán vannak a megszokott régimódi tanórák is. Kiváló szakértőkkel, akik ha kedves tudományukkal először saját tévés közvetítésük révén találkoznak, biztos más pályát választottak volna.

A tévés tanóra tehát még nincs kitalálva. A jó tanárok is sorra megbuknak benne. Meglehet, valami olyasmi, amit nem is kellene erőltetni. Ráadásul az adásidő is lehetetlen. Magunk elé tudunk-e képzelni egy diákot vagy egy tanárt, aki a délelőtti órák után még leül az iskolatévé elé?

Régóta hallottam már Szörényi László irodalomtörténeti sorozata, a Hungaria Litteraria jó hírét. És azt gondoltam, ha Szörényi mindentudását és mesélőkedvét összekapcsolják egy bátrabb, igényesebb filmes változattal, akkor az nagyon jó termék lehet. Egy izgalmas irodalomtörténeti óra. Valami, ami amúgy valószínűtlen és lehetetlen. A kora délutáni vetítési idő miatt azonban nem láttam eddig a sorozatból egyetlen jelenetet sem. Most azonban nemrég megnéztem a Toldi szerelméről szóló részt. Remek volt. Nem volt sokkal nehezebb, mint egy átlagos gimnáziumi tanári előadás. Viszont mint valahai magyartanár, izgatottan hallottam az Arany-költemény általam sem ismert titkairól, úgy tűnt, itt minden ismeretet a legfrissebb kutatásokból merítettek. Miközben Szörényinek eszébe sem jutott az esztétikai értelmezés mai csavaros elméleteivel előállni, a mű az volt, ami legkézenfekvőbben, korának tükre, szerzőjének lelki drámája, tudás és szépség gyűjteménye. Magunk elé képzelhettük Aranyt, aki Ariosto tintatartójának másolatába mártogatja a tollát, láthattuk a kéziratot, hallhattuk a költeményt, Karlsbadban voltunk a cseh fürdőhelyre gyógyulni járó, a Toldi történetén töprengő, azt a hely szellemétől ihletetten továbbszövő költővel. Érezhettük, hogy azokban a daliás időkben mennyire Európa még Magyarország, Nagy Lajos "nápolyi afférja", mintha a szemünk előtt játszódott volna, Petrarca a mi pártunkon van, mindezt Arany már borongva idézi föl, menekülve, elvonulva, elzárkózva a világtól, fiát féltve az ostoba osztrák katonai kalandoktól, mi pedig csak ámulunk, és nem merjük elfordítani a tekintetünket, nem merünk kinézni a képből.

Nemrég ellenőriztem az élményt. Ezúttal Jókai volt a téma. Az a jó Szörényiben, hogy úgy szeretjük meg Jókait, úgy szeretünk vissza belé, hogy közben nincs kultúrharc meg esztétikai csetepaté, sőt még pártszimpátia vagy ideológiai áthallás sem. És nem azért, mert Szörényi mindezt kikerüli. Más úton jár. Felfedez és megértet. Nincs más, csak a bensőséges tudás, ami önmagában gyönyörködtet. Ami magában gyönyörűség. A komáromi ifjú kis dunai szigete és Az arany ember mesebeli szigete ugyanazon lelki táj, és ez a mi gazdagságunk, hol is van olyan patika, amely ezt mérni tudná?

Ez tehát mégis irodalomóra. De csak azért, mert Szörényi egyáltalán nem törődik velünk, akik a képernyő előtt ülünk, nem képzel maga elé diákokat, meg semmi ilyesmit. Ő csak az operatőrt meg a rendezőt meg a világosítót akarja elbűvölni. Így aztán minket is magával ragad. Mert valakinek mesélni kell, mert valakinek el kell mesélni azt a halhatatlan történetet, ami a magyar irodalom volt. És a rendező olyan jó, mintha ő találta volna ki Szörényit. Annyira passzolnak a képek, a hangulatok, a jelenetek az elbeszéléshez. Rosszul is mondom, nem megfelelés ez, hanem rögvest párbeszéd is. Egy másik szólam.

Nesze neked kultúra!

Nézegetem a műsorújság hasábjait szombaton reggel, a magyar kultúra napján. Mert úgy lenne ildomos, ha egy kulturális műsorról írnék. A kereskedelmi tévék kínálatait kellő előítélettel csak átfutom, ők aztán ebből a napból nem csinálnak lelkiismereti kérdést. Amerikai vígjátékok, akciófilmek és thrillerek követik egymást, az utóbbi kettőben kétségtelenül ők a legjobbak a világon. Gyerünk tehát, jöjjön a Magyar Televízió, a közszolgálatiság elvileg arra is kötelez, hogy szót ejtsenek a kultúra napjáról. Nos, nézzük... Mtv: amerikai filmdráma (kettő is), amerikai thriller és dán horrorfilm található a programban, kultúra sehol. Csak nem tévesztettem el a hasábot? M2: diákműsorok, egészségi és kisebbségi magazin, olasz filmszatíra, francia erotikus film. Közte ott van persze a Kultúrház mesével, versekkel és lemezbemutatóval, de hát ez mindennap így megy. Nem tévesztettem tehát.

Már csak a Duna Televízió van hátra. Végre találok szívderítő címeket: Cimbora Színház, Gong, Talentum. A „színházban“ Csukás István Utazás a szempillám mögött című mesejátékát adják a veszprémi Pannon Várszínház előadásában. Ez a gyerekeknek szól. A Gong kulturális hetilap, minden szombaton azonos időpontban sugározzák - ismétlik. Most Balog József a műsorvezető, aki különböző pózokban mondja az összekötő szöveget. A Gong a hagyományos és az avantgard értelmezés- és közlésmód között ingadozik, ezért nincs stílusa. Hogy Tolnai Ottó költővel - aki amúgy nem egy ideális interjúalany - miért fekete-fehérben beszélgetnek, a fene tudja. Közben be-bevágják a magányos, ódivatú mikrofont, a snitteket kozmoszi hangok és foltok kísérik, zúgást, sistergést meg tengercsobogást is hallani. Az interjúból aztán nem derül ki semmi érdekes, de a téli kertmozit reklámozó riporttal sem járunk jobban, a kamera szeleburdi módon ide-oda ugrál, hogy bemutassa a kezdeményezést. De csak kaotikus képhalmaz zúdul ránk. Egyedül a Talentum üdít fel ezen a napon. S ez két embernek köszönhető: a modellnek, dr. Korzenszky Richárd tihanyi perjelnek és az operatőr-rendező Kovács Bélának, aki gyönyörű képeket komponált az apátságról. Richárd atya 1994-ben tette be a lábát Tihanyba, s mára bencés fellegvárat teremtett. Mindig jó őt hallgatni, rend, béke, csend és bölcsesség árad a szavaiból. A magyar kultúra napján egyedül ő jelent „mai“ értéket a televízióban. Ennyivel aztán el is intézték a megemlékezést. Nesze neked kultúra!

Napló, 25.01.2005    Kellei György